2017. november 11., szombat
2015. október 20., kedd
Sunny Side Up video
17 év után nemcsak új albumot, de új videoklipet is készített a Faith No More.
Íme:
Íme:
2015. október 15., csütörtök
Faith No More történelem - 8.
11 év síri csend, majd feltámadás
Annak ellenére, hogy a rajongók nem hittek benne, a Faith No More is beállt a "feloszlunk, majd pedig újraegyesülünk" zenekarok sorába. Van, aki szerint nem kellett volna és persze legalább annyian vélekednek úgy: jó újra színpadon látni a mára már őszülő halántékú csapatot.
Ahogy arról már korábban írtam, az 1998-as feloszlásuk után 2009-ben újra összeállt a FNM. Hogy valójában mi volt az ok, azt csak a tagok tudják, de tény, hogy hat évvel ezelőtt megint élőben szólt az "Epic". Nem panaszkodásként, de mindenesetre talán érdemes elidőzni az újraegyesülés okairól egy olyan zenekar esetében, amelyik korábban szinte semmilyen konvenciót nem tartott be azon kívül, hogy lemezeket adott ki, koncertezett, és aztán feloszlott.
Az elsők között napvilágot látott magyarázat az újrakezdésre Roddy Bottumtól származik. Ő sok interjúban elmondta, hogy hosszú évek után először az esküvőjén találkozott a tagokkal, és ekkor merült fel az újrakezdés lehetősége, nem sok sikerrel. A tagok látszólagos vonakodását Mike Bordin később azzal magyarázta, hogy 2009 környékén mindegyiküknek megvolt a saját élete.
Patton rengeteg különböző zenekarban játszott és irányította az Ipecac kiadót. Bordin Ozzy Osbourne zenekarában dobolt, Roddy az Imperial Teen zenekarán kívül a tv, színház és film világában tevékenykedett. Jon Hudson a hangszeriparban dolgozott, Billy Gould pedig a különféle zenekarai mellett a Koolarrow kiadóját is igazgatta.
Aztán az egyik kedves, az akkori helyzetet jól ismerő barát (lehet hogy épp Tim Moss, mostani turnémenedzser) azt mondta Bordinéknak, hogy érdemes lenne újra összeállni, mivel nagyon sokan kíváncsiak lennének a Faith No More-ra élőben.
Rövid tanakodást követően aztán úgy döntött a zenekar, hogy egy próbát megér a dolog és 11 év kihagyás után 2009. július 10-én a londoni Brixton Academy-n megkezdték "The Second Coming Tour" elnevezésű fesztiválturnéjukat.
Ezt a rajongók irányába tett "nagylelkű gesztust" - mármint hogy újra élőben látható a csapat - az előzőek tudatában nehéz értelmezni. Ha ugyanis mindenkinek jól ment a szekere, akkor minek egy régi dologhoz nyúlni. Persze az oké, hogy minél több pénz áll a házhoz annál jobb, de ebben az esetben nem biztos, hogy csupán ennyiről van szó. A FNM ugyanis nem világsztárokból állt, vagy álló zenekar. A tagoknak sosem a meggazdagodás volt a célja, sokkal inkább voltak egyszerűen mániákus zenebolondok.
És itt fontos hangsúlyozni a voltak szót. Amikor ugyanis feloszlott a csapat, akkor még valamennyire létezett a mára szinte teljesen megszűnt lemezpiac. Aztán arról sem szabad megfeledkezni, hogy az "Album Of the Year" megjelenése óta felnőtt egy generáció, akik nem ismerik a zenekart, ami érthető, hiszen manapság nem játsszák dalaikat a rádióban, tévében. És máris itt a másik fontos kérdés: a jogdíjak. Ha ugyanis nem hallhatóak a számok, akkor pénz sincs belőlük.
Azonban öt éven át játszani a húszéves számokat a jelek szerint még a sokat próbált Faith No More tagokat is megviselte. Ezért aztán az őket ismerőknek nem volt annyira meglepő a banda tavaly májusi bejelentése, miszerint "Jó móka volt ez az újraegyesülési dolog, de itt az idő, hogy kissé kreatívabbak legyünk."
Ez a rajongók számára egy burkolt bejelentése volt az új album közeledtének. Innentől már csak a megjelenés dátuma volt kérdéses. (Egy igazi rajongót ugyanis az, hogy milyen lesz 18 év kihagyás után egy új lemez valójában egyáltalán nem erdekkli. A lényeg, hogy lesz.)
Az öt éves marketingturnénak is felfogható (a fesztiválokon sokkal több emberhez jut el a zenekar, mint egyébként manapság bárhol) előkészítés után nem okozott különösebb meglepetést, hogy a február 17-én Japánban indult promóciós világkörüli turné teltházas volt. Aki ugyanis 2009 előtt is szerette a zenekart az azért, aki csak azóta egy fesztiválon ismerte meg az azért, aki pedig csak egy jó koncertet akart átélni, az azért ment el a Faith No More bulikba.
Így van ez akkor is, ha ezek már nem "azok" a FNM koncertek. Mára ugyanis a korábban akrobatikus és minden egyéb képességeit bemutató Patton is jócskán visszavett. A frontember a "porctalan túlmozgásai" helyett manapság már inkább csak a hangjára és a kütyüire koncentrál. Néha azért még elkápráztatja a közönséget néhány meglepő jelenettel, de ezek már csak nyomokban emlékeztetnek fiatal önmagára.
Egy azonban biztos, ha valaki egy felejthetetlen élményt szeretne az életben és szereti a rockzenét, az menjen el egy Faith No More koncertre, amíg lehet. A youtube ugyanis nem adja vissza azt, amit olyankor élőben kap az ember.
Kedves szavakra, dob és gitárszólókra persze ne számítson senki. Azok nem lesznek. Lesz viszont a koncert végén is még mindig tökéletesen elénekelt dal, lesz móka, kacagás, és szájtátás. Ez biztos. 26 év rajongás után e sorok szerzője sem ajánlhat mást, de ezeket viszont biztosan, és jó szívvel.
Egyelőre ennyit.
Minden jót, és jó szórakozást!
Üdv,
Fehér Laci
http://www.fnm.com/
Annak ellenére, hogy a rajongók nem hittek benne, a Faith No More is beállt a "feloszlunk, majd pedig újraegyesülünk" zenekarok sorába. Van, aki szerint nem kellett volna és persze legalább annyian vélekednek úgy: jó újra színpadon látni a mára már őszülő halántékú csapatot.
Ahogy arról már korábban írtam, az 1998-as feloszlásuk után 2009-ben újra összeállt a FNM. Hogy valójában mi volt az ok, azt csak a tagok tudják, de tény, hogy hat évvel ezelőtt megint élőben szólt az "Epic". Nem panaszkodásként, de mindenesetre talán érdemes elidőzni az újraegyesülés okairól egy olyan zenekar esetében, amelyik korábban szinte semmilyen konvenciót nem tartott be azon kívül, hogy lemezeket adott ki, koncertezett, és aztán feloszlott.
Az elsők között napvilágot látott magyarázat az újrakezdésre Roddy Bottumtól származik. Ő sok interjúban elmondta, hogy hosszú évek után először az esküvőjén találkozott a tagokkal, és ekkor merült fel az újrakezdés lehetősége, nem sok sikerrel. A tagok látszólagos vonakodását Mike Bordin később azzal magyarázta, hogy 2009 környékén mindegyiküknek megvolt a saját élete.
Patton rengeteg különböző zenekarban játszott és irányította az Ipecac kiadót. Bordin Ozzy Osbourne zenekarában dobolt, Roddy az Imperial Teen zenekarán kívül a tv, színház és film világában tevékenykedett. Jon Hudson a hangszeriparban dolgozott, Billy Gould pedig a különféle zenekarai mellett a Koolarrow kiadóját is igazgatta.
Aztán az egyik kedves, az akkori helyzetet jól ismerő barát (lehet hogy épp Tim Moss, mostani turnémenedzser) azt mondta Bordinéknak, hogy érdemes lenne újra összeállni, mivel nagyon sokan kíváncsiak lennének a Faith No More-ra élőben.
Rövid tanakodást követően aztán úgy döntött a zenekar, hogy egy próbát megér a dolog és 11 év kihagyás után 2009. július 10-én a londoni Brixton Academy-n megkezdték "The Second Coming Tour" elnevezésű fesztiválturnéjukat.
Ezt a rajongók irányába tett "nagylelkű gesztust" - mármint hogy újra élőben látható a csapat - az előzőek tudatában nehéz értelmezni. Ha ugyanis mindenkinek jól ment a szekere, akkor minek egy régi dologhoz nyúlni. Persze az oké, hogy minél több pénz áll a házhoz annál jobb, de ebben az esetben nem biztos, hogy csupán ennyiről van szó. A FNM ugyanis nem világsztárokból állt, vagy álló zenekar. A tagoknak sosem a meggazdagodás volt a célja, sokkal inkább voltak egyszerűen mániákus zenebolondok.
És itt fontos hangsúlyozni a voltak szót. Amikor ugyanis feloszlott a csapat, akkor még valamennyire létezett a mára szinte teljesen megszűnt lemezpiac. Aztán arról sem szabad megfeledkezni, hogy az "Album Of the Year" megjelenése óta felnőtt egy generáció, akik nem ismerik a zenekart, ami érthető, hiszen manapság nem játsszák dalaikat a rádióban, tévében. És máris itt a másik fontos kérdés: a jogdíjak. Ha ugyanis nem hallhatóak a számok, akkor pénz sincs belőlük.
A halott lemezpiacot tekintve pedig érdekes adalék, hogy mind Patton mind pedig Gould lemezkiadót működtet. Patton esetében ez persze nem mérvadó, hiszen ő valamilyen formában folyamatosan koncertezik, vagy stúdióban dolgozik. Gouldnak azonban igen fontos lehetett feléleszteni az aranytojást tojó tyúkját. Aztán itt van Mike Bordin, aki épp 1997-ben lett apuka vagyis lassan egyetemre kell küldeni a gyermekét, így ott is jól jön a pénz. Egyedül talán Roddynak nem volt semmi igazi oka az újraegyesülésre, hiszen ő prímán érzi magát New Yorkban, Hudson pedig korábban sem a FNM-ból élt.
Így talán már érthetőbb, hogy miért is állt színpadra egy többségében több mint 20 éves repertoárral a zenekar. A terv azonban bevált és túl is szárnyalta az elképzeléseket, hiszen a Faith No More kisebb megszakításokkal 2009 és 2014 között összesen 87 koncertet adott.
Azonban öt éven át játszani a húszéves számokat a jelek szerint még a sokat próbált Faith No More tagokat is megviselte. Ezért aztán az őket ismerőknek nem volt annyira meglepő a banda tavaly májusi bejelentése, miszerint "Jó móka volt ez az újraegyesülési dolog, de itt az idő, hogy kissé kreatívabbak legyünk."
Ez a rajongók számára egy burkolt bejelentése volt az új album közeledtének. Innentől már csak a megjelenés dátuma volt kérdéses. (Egy igazi rajongót ugyanis az, hogy milyen lesz 18 év kihagyás után egy új lemez valójában egyáltalán nem erdekkli. A lényeg, hogy lesz.)
2015 május 19-én aztán 18 év szünet után aztán megjelent a zenekar hetedik albuma "Sol Invictus" néven. Bill Gould értelmezésében ez egy "gótikus hangulatú, a korabeli Siouxsie and the Banshees-t idéző post-punk" lemez olyan, amit mindig is akartak. Ez a beharangozó nyilván nem csak a banda körüli fejleményeket kíváncsian figyelő metálarcokat vágta fejbe, hanem az Easy-nél lemaradt "általános zeneértőket" is. (Aki ugyanis nem ismeri a zenekar első két albumát, az bizonyára értetlenül áll a brit punk hatások előtt.) Ezt talán még tovább fokozta Mike Bordin, aki azt nyilatkozta a lemezről, hogy "Jelenleg ez a legjobb lemez, amit most a FNM készíthet" és hogy imádja az anyagot.
(Persze hogy milyen a lemez és hogy kinek hogy tetszik, az szubjektív. Akit érdekel az hallgassa meg, aztán döntse el maga.)
Az öt éves marketingturnénak is felfogható (a fesztiválokon sokkal több emberhez jut el a zenekar, mint egyébként manapság bárhol) előkészítés után nem okozott különösebb meglepetést, hogy a február 17-én Japánban indult promóciós világkörüli turné teltházas volt. Aki ugyanis 2009 előtt is szerette a zenekart az azért, aki csak azóta egy fesztiválon ismerte meg az azért, aki pedig csak egy jó koncertet akart átélni, az azért ment el a Faith No More bulikba.
Így van ez akkor is, ha ezek már nem "azok" a FNM koncertek. Mára ugyanis a korábban akrobatikus és minden egyéb képességeit bemutató Patton is jócskán visszavett. A frontember a "porctalan túlmozgásai" helyett manapság már inkább csak a hangjára és a kütyüire koncentrál. Néha azért még elkápráztatja a közönséget néhány meglepő jelenettel, de ezek már csak nyomokban emlékeztetnek fiatal önmagára.
Egy azonban biztos, ha valaki egy felejthetetlen élményt szeretne az életben és szereti a rockzenét, az menjen el egy Faith No More koncertre, amíg lehet. A youtube ugyanis nem adja vissza azt, amit olyankor élőben kap az ember.
Kedves szavakra, dob és gitárszólókra persze ne számítson senki. Azok nem lesznek. Lesz viszont a koncert végén is még mindig tökéletesen elénekelt dal, lesz móka, kacagás, és szájtátás. Ez biztos. 26 év rajongás után e sorok szerzője sem ajánlhat mást, de ezeket viszont biztosan, és jó szívvel.
Egyelőre ennyit.
Minden jót, és jó szórakozást!
Üdv,
Fehér Laci
http://www.fnm.com/
2015. szeptember 8., kedd
Faith No More történelem - 7.
17 év zenélés után 1997-ben a Faith No More zenekar feloszlott. Hogy miért, azt sokan sokféle okokkal magyarázták, a leghihetőbb talán az az elcsépelt frázis, hogy a tagok kiégtek a közös munkában. Ez azonban nem tartotta vissza őket attól, hogy külön-külön folytassák a zenélést.
'97-ben megtörtént az, amit a Faith No More rajongók el sem tudtak képzelni: a zenekar bejelentette, hogy vége. Ezt az információt először azért volt nehéz feldolgozni, mert egy olyan csapatról van szó, akiknek semmi sem szent, és mindenből viccet csinálnak. Így természetesen magukból is, és ezért volt gyanús, hogy feloszlanak (ezt a poént ugyanis addig még nem sütötték el). Alább a zenekar utolsó fellépéséből látható egy rövid részlet.
A hírt azonban egyre több médium megerősítette, ami akkoriban azt jelentette, hogy bemondták az MTV-n (Music Television) és megjelent a metál magazinokban is. Ekkor már a legelvetemültebb FNM fanatikus is kezdett kétségbe esni, hiszen ha feloszlik a zenekar, akkor megszűnik a zenei utánpótlás, és akkor vége a világnak. (Az "Album of the Year" ugyan még friss anyagként kitartott úgy a következő 2 évig, de mi jön azután? - tettem fel vélhetően sokad magammal együtt én is a kérdést.)
A tény azonban nem változott, a zenekarnak tényleg annyi volt és meg kellett barátkozni a gondolattal, hogy nem lesz több új album, meg új számok, meg hogy élőben láthassuk őket, úgyhogy a '97-es Szigetes koncert maradt az utolsó hazai emlék. (Még jó, hogy az akkori M2 zanzásítva leadta.)
Miután nagyjából feldolgozta az ember a feldolgozhatatlant, elkezdte összeszedni, hogy vajon hogyan követhetné tovább a tagok munkásságát, ami ugye mindjárt 4 felé ágazott. (Jon Hudson ugyanis nem erőltette a zenekarosdit, meg hát ugye akkortájt még csak mint beugrós ismerhette a nagyközönség egy albummal meg egy turnéval a háta mögött.)
Vegyük elsőként Roddy Bottum-ot, aki nyíltan vállalt homoszexualitásával és extravagáns öltözködésével mindig is kissé különcnek számított a csapatban. Roddy az ekkor már egy ideje működő zenekarával, az "Imperial Teen"-nel folytatta a muzsikálást.
A zenekar alapító - vezetőjének tekinthető Billy Gould nem csak egy saját bandát alapított, hanem mindjárt egy kiadót, ami azóta is "Koolarrow" néven működik. Ezen kívül számtalan kollaborációban részt vett, ezek közül az első a mexikói grindcore-t játszó "Brujeria" volt.
És végül, de nem utolsó sorban itt van Mike Patton. A srác, aki a kis Eureka-ból indult és végül meghódította a világot. Ő a Faith No More mellett ha tehette párhuzamosan zenélt az iskolai haverokkal alapított "Mr. Bungle"-ban is, amíg 2000-ben ők is abba nem hagyták a közös munkát.
Patton, miután kezdtek "elfogyni" körülötte a zenekarok, szólóban kezdett nyomulni. Ennek előjele volt a két, saját készítésű szösszenete is: az 1996-os "Adult Themes for Voice" és az egy évvel későbbi "Pranzo Oltranzista". Aki hallotta az albumokat, az tudja, hogy azok úgymond bevezetései voltak a későbbi "supergroup" a "Fantomas" létrejöttének is, melyben Patton a Melvins-es Buzz Osbourne-nal, a Slayer-es Dave Lombardo-val és a Mr. Bungle-ből ismert Travor Dunn-nal zenél.
A Faith No More-ral megismert Patton aztán pont a banda nélkül szerzett igazán nevet magának a zenei életben. Szinte lehetetlen felsorolni, (és majdnem biztos vagyok benne, hogy még ő sem tudja) hogy kikkel hányszor és hogyan zenélt, milyen albumot adott ki, vagy vendégszerepelt különféle lemezeken. Csak néhány fontos név: Bjork, John Zorn, Rahzel, Jessika Kinney. 2010-ben létrehozta a "Mondo Cane" nagyzenekart is, mellyel '60-as évekbeli olasz slágereket ad elő.
Később filmzenét is szerzett, majd ő maga is szerepelt a "Firecracker" című független alkotásban. Neki köszönhetők ezen kívül a "Legenda vagyok" című film állathangjai valamint videojáték mániájának hála jó néhány játék effektjei is.
Mindezek mellett azonban talán a legfontosabb, hogy Billy Gould-hoz hasonlóan kiadód alapított "Ipecac" néven.
FOLYT.KÖV.
http://koolarrow.com/
http://ipecac.com/
'97-ben megtörtént az, amit a Faith No More rajongók el sem tudtak képzelni: a zenekar bejelentette, hogy vége. Ezt az információt először azért volt nehéz feldolgozni, mert egy olyan csapatról van szó, akiknek semmi sem szent, és mindenből viccet csinálnak. Így természetesen magukból is, és ezért volt gyanús, hogy feloszlanak (ezt a poént ugyanis addig még nem sütötték el). Alább a zenekar utolsó fellépéséből látható egy rövid részlet.
A hírt azonban egyre több médium megerősítette, ami akkoriban azt jelentette, hogy bemondták az MTV-n (Music Television) és megjelent a metál magazinokban is. Ekkor már a legelvetemültebb FNM fanatikus is kezdett kétségbe esni, hiszen ha feloszlik a zenekar, akkor megszűnik a zenei utánpótlás, és akkor vége a világnak. (Az "Album of the Year" ugyan még friss anyagként kitartott úgy a következő 2 évig, de mi jön azután? - tettem fel vélhetően sokad magammal együtt én is a kérdést.)
A tény azonban nem változott, a zenekarnak tényleg annyi volt és meg kellett barátkozni a gondolattal, hogy nem lesz több új album, meg új számok, meg hogy élőben láthassuk őket, úgyhogy a '97-es Szigetes koncert maradt az utolsó hazai emlék. (Még jó, hogy az akkori M2 zanzásítva leadta.)
Miután nagyjából feldolgozta az ember a feldolgozhatatlant, elkezdte összeszedni, hogy vajon hogyan követhetné tovább a tagok munkásságát, ami ugye mindjárt 4 felé ágazott. (Jon Hudson ugyanis nem erőltette a zenekarosdit, meg hát ugye akkortájt még csak mint beugrós ismerhette a nagyközönség egy albummal meg egy turnéval a háta mögött.)
Vegyük elsőként Roddy Bottum-ot, aki nyíltan vállalt homoszexualitásával és extravagáns öltözködésével mindig is kissé különcnek számított a csapatban. Roddy az ekkor már egy ideje működő zenekarával, az "Imperial Teen"-nel folytatta a muzsikálást.
A következő, már nem csak a külseje miatt meghatározó tag
Mike Bordin, aki a hihetetlen "rőzséjével" már akkor is maradandót
alkotott volna, ha csak álldogál a színpadon. Ő azonban dobolt is, méghozzá nem
akárhogyan. Ezt a képességét először a Faith No More - on kívül Ozzy Osbourne
zenekarában beugrósként, majd később állandó tagként kamatoztatta. (Bordin
rövid ideig kisegítette a Korn zenekart is, és zenélt az Alice in Chains-es
Jerry Cantrell-lel is.)
A zenekar alapító - vezetőjének tekinthető Billy Gould nem csak egy saját bandát alapított, hanem mindjárt egy kiadót, ami azóta is "Koolarrow" néven működik. Ezen kívül számtalan kollaborációban részt vett, ezek közül az első a mexikói grindcore-t játszó "Brujeria" volt.
És végül, de nem utolsó sorban itt van Mike Patton. A srác, aki a kis Eureka-ból indult és végül meghódította a világot. Ő a Faith No More mellett ha tehette párhuzamosan zenélt az iskolai haverokkal alapított "Mr. Bungle"-ban is, amíg 2000-ben ők is abba nem hagyták a közös munkát.
Patton, miután kezdtek "elfogyni" körülötte a zenekarok, szólóban kezdett nyomulni. Ennek előjele volt a két, saját készítésű szösszenete is: az 1996-os "Adult Themes for Voice" és az egy évvel későbbi "Pranzo Oltranzista". Aki hallotta az albumokat, az tudja, hogy azok úgymond bevezetései voltak a későbbi "supergroup" a "Fantomas" létrejöttének is, melyben Patton a Melvins-es Buzz Osbourne-nal, a Slayer-es Dave Lombardo-val és a Mr. Bungle-ből ismert Travor Dunn-nal zenél.
A Faith No More-ral megismert Patton aztán pont a banda nélkül szerzett igazán nevet magának a zenei életben. Szinte lehetetlen felsorolni, (és majdnem biztos vagyok benne, hogy még ő sem tudja) hogy kikkel hányszor és hogyan zenélt, milyen albumot adott ki, vagy vendégszerepelt különféle lemezeken. Csak néhány fontos név: Bjork, John Zorn, Rahzel, Jessika Kinney. 2010-ben létrehozta a "Mondo Cane" nagyzenekart is, mellyel '60-as évekbeli olasz slágereket ad elő.
Később filmzenét is szerzett, majd ő maga is szerepelt a "Firecracker" című független alkotásban. Neki köszönhetők ezen kívül a "Legenda vagyok" című film állathangjai valamint videojáték mániájának hála jó néhány játék effektjei is.
Mindezek mellett azonban talán a legfontosabb, hogy Billy Gould-hoz hasonlóan kiadód alapított "Ipecac" néven.
FOLYT.KÖV.
http://koolarrow.com/
http://ipecac.com/
2015. június 24., szerda
Faith No More / Mr. Bungle képregény
Ahogy arról már itt is olvashattatok előzetest márciusban, mától kapható a képregényboltokban a régóta várt Faith No More / Mr. Bungle képregény.
A történetek Mike Wellman tollából valók (Csillagközi romboló, Star Trek) az animációkért pedig az a Matt Jacob felel, aki a Tomahawk zenekar "Oddfellows" klipjéért is.
Matt Jacobs a szokatlan alkotásról a következőképp nyilatkozott: "Ha azokra az időkre gondolok, amikor a rajzok alapjául szolgáló albumokat hallgattam, olyan mintha az emlékeimben kutatnék...pontosabban nem, mivel a megjelenésük óta EZEKET HALLGATOM. Az "Angel Dust"-ot épp ma reggel hallgattam meg. És 1992 óta ez nagyjából folyamatosan így megy. De persze ez a helyzet az összes többi FNM és Mr. Bungle albummal is."
Matt Jacobs a szokatlan alkotásról a következőképp nyilatkozott: "Ha azokra az időkre gondolok, amikor a rajzok alapjául szolgáló albumokat hallgattam, olyan mintha az emlékeimben kutatnék...pontosabban nem, mivel a megjelenésük óta EZEKET HALLGATOM. Az "Angel Dust"-ot épp ma reggel hallgattam meg. És 1992 óta ez nagyjából folyamatosan így megy. De persze ez a helyzet az összes többi FNM és Mr. Bungle albummal is."
"Nagyon jó volt így rajzolni, hiszen elég volt csak hallaniegy-egy pletykát valamelyik tagról, vagy arról, hogy egy új projektbe kezdtek, máris beindultam és jöttek az újabb ötletek, hiszen mint minden rajongónak, nekem sem elég csak EGY album a srácoktól! Haha! Ezen túl ezek a fajta zenék beigazolták azt, amire művészként régóta vártam; a stílusok közti váltogatásokat, a sokféle témaváltást akár egy oldalon belül. Pont úgy, ahogy ők is teszik azt a dalaikban, főleg a Mr. Bungle.... képekben bemutatni azt a zenei sokszínűséget, amit ezek a zenekarok képviselnek. "
"Ez a képregény olyan, mintha 5 különböző ember rajzolta volna. Ahogy mindkét zenekar albumai is olyanok, mintha nem ugyanaz a csapat zenélne, és én ezt imádom bennük. Nekem egy új Faith No More lemez olyan, mintha az azelőtt sosem hallott kedvenc zenekarom épp kiadta volna minden idők legjobb albumát.....És ez minden alkalommal így van."
2015. június 20., szombat
Faith No More történelem - 6.
Album of the Year, vagyis egy korszak vége
A Faith No More zenekar 1981 és 1997 közötti fennállásának utolsó lemeze az "Album of the Year", vagyis "Az év albuma" volt. A csapat 16 évnyi munkálkodásának ez az alkotás tett pontot a végére. Az eltelt időszak alatt a Faith No More elérte, hogy legalább az "Epic" vagy az "Easy" című slágerüknek köszönhetően szinte minden aktív zenehallgatónak nyomot hagyjon a fejében.
1995, vagyis a "King for a Day" album megjelenése után a zenekar a roadie - ból taggá avanzsált Dean Mentá-val turnézta keresztül- kasul a világot. Az új tag csodásan érezte magát a csapatban, ahogyan ez ebből a dél-amerikai MTV korabeli összeállításából is kiderül.
A több mint egy évig tartó turnézást követően szokás szerint a következő lemezre koncentrált a csapat. A tagok elkezdték összeszedni a zenei ötleteket, az új tag, Dean azonban ebben a folyamatban igen gyengén szerepelt. Pontosabban semmi használhatót sem tudott hozzátenni az alkotói munkához. Nem sokkal az új lemez elkészítése előtt aztán szétváltak az ő és a Faith No More útjai. Az új gitárost Billy Gould egykori szobatársában találták meg. Jon Hudson korábban a "Systems Collapse" bandában játszott. A Faith No More - éhoz hasonló zenei gondolkodása miatt aránylag könnyen beilleszkedett a csapatba.
1997 júniusában aztán az új felállású zenekar megjelentette hatodik lemezét, "Album of the Year" címmel. (Pattonra jellemző, hogy ő a "The Best Album of the Year" vagyis az év legjobb albuma címet szerette volna az anyagnak, de a többiek leszavazták, mondván elég lesz az év albuma cím is.) Az első kislemez az "Ashes to Ashes" című dalból készült.
A Faith No More zenekar 1981 és 1997 közötti fennállásának utolsó lemeze az "Album of the Year", vagyis "Az év albuma" volt. A csapat 16 évnyi munkálkodásának ez az alkotás tett pontot a végére. Az eltelt időszak alatt a Faith No More elérte, hogy legalább az "Epic" vagy az "Easy" című slágerüknek köszönhetően szinte minden aktív zenehallgatónak nyomot hagyjon a fejében.
1995, vagyis a "King for a Day" album megjelenése után a zenekar a roadie - ból taggá avanzsált Dean Mentá-val turnézta keresztül- kasul a világot. Az új tag csodásan érezte magát a csapatban, ahogyan ez ebből a dél-amerikai MTV korabeli összeállításából is kiderül.
A Faith No More mindig is híres volt az élő fellépéseiről, ahol a változatos dal repertoár mellett Mike Patton gondoskodott a folyamatos hangulatkeltésről, különféle magánszámaival színesítve a programot. Így eshetett meg többek között maszturbálás, vizelés, rendszeres rendész és operatőr, valamint a színpadra felsegített rajongó molesztálása is a koncerteken, hogy csak néhány példát említsünk a teljesség igénye nélkül. A frontember azonban a dalok közben is imádta fokozni a hangulatot, vagy az adott nemzet nyelvén sértegetve a közönséget, vagy egyéb, felettébb irritáló módon cukkolva őket.
A több mint egy évig tartó turnézást követően szokás szerint a következő lemezre koncentrált a csapat. A tagok elkezdték összeszedni a zenei ötleteket, az új tag, Dean azonban ebben a folyamatban igen gyengén szerepelt. Pontosabban semmi használhatót sem tudott hozzátenni az alkotói munkához. Nem sokkal az új lemez elkészítése előtt aztán szétváltak az ő és a Faith No More útjai. Az új gitárost Billy Gould egykori szobatársában találták meg. Jon Hudson korábban a "Systems Collapse" bandában játszott. A Faith No More - éhoz hasonló zenei gondolkodása miatt aránylag könnyen beilleszkedett a csapatba.
1997 júniusában aztán az új felállású zenekar megjelentette hatodik lemezét, "Album of the Year" címmel. (Pattonra jellemző, hogy ő a "The Best Album of the Year" vagyis az év legjobb albuma címet szerette volna az anyagnak, de a többiek leszavazták, mondván elég lesz az év albuma cím is.) Az első kislemez az "Ashes to Ashes" című dalból készült.
A dalt Bill Gould a lemez leginkább FNM hangzású felvételének tartja, és a koncerteken a mai napig játsszák annak ellenére, hogy a zenei kritika annak idején szokás szerint nem volt elragadtatva sem ettől számtól, sem pedig az egész albumtól. Ez persze nem hatotta meg a zenekart - mit is tehettek volna - és kiadták a lemez második single-jét, a "Last Cup of Sorrow" - t. A dalhoz készült videó Alfred Hitchcock "Szédülés" című filmjének paródiája.
A lemez és az akkor még működő zenekar utolsó közös kislemeze a "Stripsearch" volt. A dalhoz készült videóklipet Berlinben forgatták Bill Gould ötlete alapján, és ebben szerepelnek utoljára együtt a tagok.
1998 április 20.-án a Faith No More zenekar bejelentette feloszlását, de a csapat öt hónappal később megjelentetett még egy kislemezt, a Bee Gees "I Started a Joke" című slágeréből, amit koncerteken akkor már évek óta játszottak. A dalhoz készült egy videó is, amiben azonban már nem szerepelnek a tagok.
FOLYT.KÖV.
2015. június 15., hétfő
Faith No More történelem - 5.
King for a Day... Fool for a Lifetime
Nem kellett hát tovább bajlódni azzal, vajon mit kéne kezdeni "Big Sick Ugly Jim Martinnal", mivel Roddy egy faxon közölte vele, hogy köszönik, ennyi volt. Az alapító gitáros utolsó fellépése 1993-ban az angliai Phoenix fesztiválon esett meg, melyet az iránta érzett tiszteletből most alább megtekinthettek.
Az akkoriban még igen nagy szóval bíró lemezkiadókat azonban nem nagyon hatotta meg, hogy milyen zenekarból melyik tag miért megy el vagy épp érkezik, ők a szerződések szerint lemezeket vártak, ráadásul határidőkre. Így eshetett meg az is, hogy a csapat hivatalosan gitáros nélkül vette fel a "Boo-Ya Tribe" hip-hop együttessel közös számukat, az "Another Body Murdered"-et is, mely az "Ítélet Éjszakája" című film egyik betétdala. A basszus és a gitártémákat itt egyaránt Bill Gould játszotta fel.
Az album utolsó kislemeze az "Evidence" volt, ami az év májusában jelent meg. A teljes lemezt a sajtó vegyesen fogadta, a metál oldal szerint összességében egy felejthető anyag, a világ alternatív publicistái szerint pedig jól szerepelt az "alulértékelt" lemezek között. Az igazság persze most is a hallgatóság füleire van bízva, vagyis tessék meghallgatni az egész albumot.
1995 márciusában megjelent a Faith No More zenekar ötödik stúdióalbuma. A lemez kisebb csodának számított, mivel a csapat nem sokkal korábban vált meg a zenekar alapító-gitáros Jim Martintól. Az ekkor a gitáros nélküli, ám a lemezkiadó nyomása alatt lévő bandán Mike Patton gyerekkori barátja, Trey Spruance (Mr.Bungle, Secret Chiefs 3.) segített.
Nem kellett hát tovább bajlódni azzal, vajon mit kéne kezdeni "Big Sick Ugly Jim Martinnal", mivel Roddy egy faxon közölte vele, hogy köszönik, ennyi volt. Az alapító gitáros utolsó fellépése 1993-ban az angliai Phoenix fesztiválon esett meg, melyet az iránta érzett tiszteletből most alább megtekinthettek.
Az akkoriban még igen nagy szóval bíró lemezkiadókat azonban nem nagyon hatotta meg, hogy milyen zenekarból melyik tag miért megy el vagy épp érkezik, ők a szerződések szerint lemezeket vártak, ráadásul határidőkre. Így eshetett meg az is, hogy a csapat hivatalosan gitáros nélkül vette fel a "Boo-Ya Tribe" hip-hop együttessel közös számukat, az "Another Body Murdered"-et is, mely az "Ítélet Éjszakája" című film egyik betétdala. A basszus és a gitártémákat itt egyaránt Bill Gould játszotta fel.
A betétdalon kívül egy új albumot is prezentálnia kellett a csapatnak. A gitáros nélküli zenekarnak azonban hirtelen igen nehéz dolga akadt. A dalszerzéshez ugyanis - a számaikat első blikkre hallva nem, de megismerve a teljes anyagokat igencsak - nélkülözhetetlen volt egy gitárzenész. Túl sok idő viszont nem volt a keresgélésre. Ekkor jött a kézenfekvő gondolat Bill Gould-tól, hogy mi lenne ha Patton gimnáziumi cimboráját, Trey Spruance-t hívnák segítségül. Ők ugyanis a Mr.Bungle-ban már együtt zenéltek korábban, meg amúgy is. A Mr. Bungle már bizonyított, hogy zeneileg elég nyitott.
Az ötletnek egyedül Patton nem örült, hiszen érthető okokból nem támogatta, hogy a gyerekkori zenésztársa annak a zenekarnak segítsen, melynek köszönhetően ő hanyagolni kezdte a közös bandájukat. Az idő és az említett kiadók miatt persze belement a dologba. A lemez elkészítésére közel 9 hónap állt rendelkezésre, és mivel Roddy Bottum ez időtájt vesztette el édesapját, és egyik barátját név szerin Kurt Cobaint is, depresszióra hivatkozva ő csak az albumkészítés legvégén szállt be a munkába. Vagyis a dalok eredetileg billentyűs hangszerelés nélkül íródtak. Az első kislemez aztán 1995 februárjában jelent meg, a címe: "Digging The Grave" volt.
Annak ellenére, hogy Spruance segédkezett az album létrejöttében, a zenekarral abban már nem sikerült megegyeznie, hogy turnézzon is velük, abban pedig még kevésbé, hogy a banda állandó tagja legyen. Így esett a csapat választása Dean Mentá-ra. Ő addig a Faith No More billentyűs- roadja volt, és a Duh! nevű hardcore zenekarban pengetett. A lemez promóciós turnéján így ő lett az FNM teljes tagú gitárosa.Ugyanazon év májusában aztán napvilágot látott a lemez második "single"-je, a "Ricochet". A klipet Párizsban vették fel, és érdekessége, hogy egy "imidzs" video, vagyis egy történet helyett inkább a zenekar mindennapjait mutatja be. (Talán épp ezért nem került be később a banda válogatás video kiadványába, a "Who Cares a Lot?: The Greatest Videos"-ba).
Az album utolsó kislemeze az "Evidence" volt, ami az év májusában jelent meg. A teljes lemezt a sajtó vegyesen fogadta, a metál oldal szerint összességében egy felejthető anyag, a világ alternatív publicistái szerint pedig jól szerepelt az "alulértékelt" lemezek között. Az igazság persze most is a hallgatóság füleire van bízva, vagyis tessék meghallgatni az egész albumot.
FOLYT. KÖV.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)