Pitchfork: Az új
albumon egy évig teljes elszigeteltségben és titokban dolgoztatok. Attól
tartottatok, hogy esetleg nem jön össze?
Billy Gould: Tulajdonképpen nem. Én egyszerűen csak nem
szeretem azt, amikor úgy fújnak fel egy dolgot, hogy igazából még nincs miről
beszélni. Utálom a pletykát, meg az ilyen szarságokat. Nem akartuk magunkat kitenni
különféle elvárásoknak, találgatásoknak. A dalokat még a saját feleségemnek sem
mutattam meg. Így a dalszerzés teljesen a zenekartól függött – csak mi voltunk
benne, rajtunk kívül senki más. Ez pedig nagy önbizalmat adott. 17 éve
feloszlottunk és akkor teljesen kiégtünk, úgyhogy most jó volt úgy dolgozni,
hogy újra együtt vagyunk azokkal, akikre számíthatunk.
Mike Patton: A tudtomon kívül a srácok elég sok zenét írtak,
és nem gondoltam volna, hogy azok Faith No More számok lesznek. Játszottak
néhányat én meg csak annyit tudtam mondani, hogy „Úristen!” Tényleg leültem
tőlük. Először is mivel a zene egyszerűen kurva jó. Másodszor pedig úgy voltam vele,
hogy még rá is kérdeztem: „És ebben én is részt
vehetek?” És akkor Billy azt mondta, hogy „Igen, szerintem neked kéne énekelned
a lemezen.” Akkortájt épp más dolgokon
járt az agyam, de aztán azt gondoltam, hogy „Hú, megint összeálltam ezekkel a
srácokkal, túl vagyunk egy újra együtt turnén – és egy ilyen albummal minden a
helyére kerülne.” Mindegyikünk így érzett, ugyanis korábban egyikőnk sem volt
igazán elragadtatva sem a korábbi lemezek készítésétől, sem pedig a kinézetüktől. Szóval lényegében egy csináld
magad zenekarrá válni – főleg nekem - szuper
kecsegtető dolog volt, mivel ezt a szart nyomom immár 10 éve. És az biztos,
hogy nagyon felszabadító érzés.
P: Innentől a következő év az album körül forog
majd?
MP: Igen, lehet, ha úgy akarjuk. És ez a lényeg: ha úgy
akarjuk. Régen ez úgy nézett ki, hogy: Készítettél egy lemezt és azzal egy-két
évig turnéztál. Ahogy mi is tettük. Most azonban azt csinálunk, amit akarunk.
És tudjátok miért? Mert mi vagyunk a saját kiadónk! Nincs rajtunk semmi nyomás.
BG: Mi a kilencvenes években egy igen furcsa zenekarnak
számítottunk, amelyiknek koncerteznie kellett a túlélésért, és ez a mai napig
nem változott! Soha nem voltak igazán jó lemezeladási mutatóink. Amerikában
volt egy slágerünk, az „Epic” és kész. Ott a többi dolgainkkal nem foglalkoztak
igazán. Így aztán ugyanabból a már megszokott szemszögből figyeljük a dolgokat.
P: A 2009-es újrakezdés óta játszottatok néhány nagyon jó
amerikai fesztiválon, de csak most hoztatok össze egy teljes ottani turnét. Miért
tartott ilyen sokáig?
BG: Az őszinte válasz az, hogy a szervezőket eddig nem
igazán hoztuk lázba. Azt hiszem, az államokban úgy néznek ránk, mint az egyik
egyslágeres bandára a 90-es évekből, akiket már csak a VH1 csatorna játszik. Igaz,
hogy működő zenekarként voltak sikereink, de egyébként - különösen az államokban -nagyon nehéz dolgunk
volt.
MP: Sokan azt hiszik, hogy amikor a zenekarok turnéznak,
akkor oda mennek, ahova csak akarnak. Ám amíg nem Justin Bieber vagy Justin Timberlake vagy bármilyen
Justin vagy, ez nem így működik. Így hát azt csináltuk, amit megengedhettünk
magunknak. Sok rajongó azt hitte, hogy előítéleteink vannak az Egyesült
Államokkal szemben, de ez nem igaz. És ennél a pontnál kellett újragondolni a dolgokat és újraismerkedni magunkkal. Szóval
jó volt, jó volt, de őszintén megvallva nem sokáig játszhatsz 30 éves számokat.
P: A Faith No More legnagyobb öröksége, hogy megfosztja a
keményzenét annak felesleges macsó dolgaitól és szokatlan hatásokkal pótolja
azokat. De ahogy láttuk a Roddy és Rob Halford közös fotójára adott
reakciókból, a metálzene alapelemei a mai napig léteznek. (Miután Roddy
közzétette a képet, melegeket
pocskondiázó kommentek jelentek meg a facebook oldalán - a szerk.)
BG: Nagyon sok baromság van, amiket egyszerűen nem lehet
kézben tartani. Ezek viccesnek hangzanak, de igazából meg nem viccesek. Létező
dolgok. De szerencsére vannak csatornák, amiken keresztül hathatsz az ilyen gondolkodásra,
kicsit meg is piszkálva azt.
MP: Elég sokáig éltünk a metál világban, de sohasem voltunk
metálzenekar. Amikor csatlakoztam a zenekarhoz, akkor olyan kortársaink voltak,
mint például a Poison meg a Def Leppard. Csak röhögtünk rajta. Nekünk vicces
volt, de a világ nagy részének nem – nekik mi csak egy voltunk a sok rockzenekar
közül. Így most remélem, hogy egy teljesen a saját magunk által készített új
albummal megváltoztatjuk ezt a véleményt. Ha mégsem, szerintem minket az sem
érdekel. Jó volna, ha úgy gondolnának ránk, mint korosodó államférfiakra (nevet). Egy
biztos, sosem játszottunk nyálas rockot, és most sem fogunk.